Data is adat

Nem csak a ’kávézásról’, hanem a ’művészetről’ való tudást (mint data) is elrendezhetem bármelyik alkategóriában úgy, hogy felteszem, hogy az egyes alcsoportok értékeinek változása összefügg a többivel is, és bizonyos határok mentén aktuálisan akár még meg is határozza az egyik a másik felvehető értékét egy adott művészeti jelenségen belül. Mert nem csak kávézni szoktunk ugyebár.

Ezeket felmérve létre lehetne hozni egy olyan esztétikát, ami a feldolgozást is az eddigiektől eltérően működtetné és határozná meg, ugyanis ma még a művészeti minőség ’kvalitatív’ értéke nem egyeztethető össze a kávés példához hasonló módon megjelenített ’kvantitatív’ értékekkel sem (de még csak a ’kvantitatív’ szinteken belül sem, ami a ’diszkrét’ és ’folyamatos’ részt illeti) olyan ellentmondásokat kiküszöbölve, mint ami a kávéfőzésnél már látszólag megtörtént, mikor elhatározzuk (felmérjük), hogy ’MENNYIT’ is kávézunk, vagy mások hogyan is csinálják. Észrevételeim szerint a ’művészetnél’ is kialakulhatnak a ’kávézáshoz’ hasonló helyzetek, amit érdemes lenne közelebbről is megvizsgálni.

A kávéfőzésnél látszólag működő tudásunk/konszenzusunk van arról, hogy sok, pl. 8000 g kávé (ami űrmértékre is átváltható) biztosan nem jelenthet X csészénél kevesebbet, mert csak legalább X mennyiségű (darab) csészében férhet el fizikailag, ha egy csésze befogadó méretét nagyjából adottnak (mérhetőnek) tekintjük az összesen használt/elérhető csészénk méretéből átlagolva, amiből pedig egyértelműen kiderül ezek után, hogy nem lehet akkora hétköznapi esetben, hogy X-nél kevesebb példányában elférjen fizikailag a 8000 g kávé. (Ezzel együtt persze továbbra is igaz, hogy egy kávéscsészét „bármekkorára” is készíthetünk, így szabadon eldönthető a dolog, de a rendelkezésünkre álló csészekészletünk és a mindennapi gyakorlat továbbra is meghatároz egy bizonyos „tól-ig” értéket, ha nem is azon a szinten, ahogy a gravitáció a tárgyak helyzetét a fizikában, mert később még beszerezhetünk/csinálhatunk egy új, nagyobb csészét, de más fizikai törvényt kevésbé.)

A művészet elmélete és az esztétika tudománya (és számos művész is) megfigyeléseim szerint az ezekhez hasonló összefüggések felbukkanásakor többször azt a stratégiát választja, - mikor érvelése során retorikailag vagy ténylegesen szeretné visszautasítani a különböző (korábban és/vagy másoknál) működőképesnek vélt ’esztétikák’ hasonló összefüggéseit, hogy a saját értelmezését és jelentésadását hangsúlyozhassa, és így létrehozza saját rendszerét - hogy az előre meghatározott eredmény (értsd: számára működő elmélet) produkálása miatt konceptuálisan addig növeli a saját „csészéje” méretét, míg az képes lesz megcáfolni/átírni a korábban jelenlévő összefüggéseket a mindenkori adatfeldolgozás során, legyen az kvalitatív vagy kvantitatív.

Legalábbis elméletben. A gyakorlat ettől függetlenül továbbra is mutathatja azt, hogy vagy nincs olyan nagy „csészéje”, amire az igazoláshoz szükség lenne (pl. tévesen művészetként gyűjt/azonosít nem művészetet:-), vagy nem képes létrehozni akkora „csészét”, ami igazolná, működtetné esztétikáját is, vagyis amiben az életképes (pl. képtelen fenntartani/finanszírozni a ’művészet’ gyűjtéséhez/létrehozásához/azonosításához szükséges erőforrásokat). Ez pedig továbbra is egy olyan probléma tünete, aminek megoldásához nem elég a különböző elméletek fiktív érvényességét hangsúlyozni, mert azok így olyan hipotézisek maradnak továbbra is, amiknek a valósághoz szabadon megválasztható (értsd: lehet, hogy hibás modellt leíró, de ideológiailag akár működő) közük lehet csupán, bizonyító (cáfoló), tudományosabb szerep nélkül.

A saját elmélet igazolásának eszköze a kontextus olyan (szintén szabadon választott módon és nem feltétlenül a hibás modellek kijavítása mentén konstruált) meghatározása, ami egyrészt nem veszi figyelembe vagy elvitatja a tőle eltérő, de attól még érvényes körülményeket és a kontextus időben nem állandó természetét, másrészt pedig ami képes egy maga számára meghatározott és elvárt esztétikai jelenség előidézésére akár azon az áron is, hogy az ennek ellentmondó valóságot és kontextusát a saját fiktív kontextusával helyettesítse, mint művészeti produkció/jelentésadás/értelmezés/azonosítás (pl. mikor elvitatja a ’külön művészeti kontextus’ létezését, vagy mikor azt állítja, hogy átélhető módon mégis létezik „akkora csésze”, ami tapasztalatilag mégse. A kérdés ettől még továbbra is lehet nyitott, de persze nem feltétlenül az: legyen e „akkora csésze” vagy sem? )

2015. nov. 26. https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10208399466810443&set=a.1318670013021.49072.1418892516&type=3&theater