Stanislaw Lem :: The Washing Machine Tragedy (Mosógéptragédia)

 (The Washing Machine Tragedy) Stanislaw Lem

"Shortly after my return from the Eleventh Voyage, the papers began to devote increasing space 
to the competition between two large washing-machine manufacturers, Newton and Snodgrass. 

It was probably Newton who first marketed washers so automated that they themselves 
separated the white laundry from the colored, and after scmbbing and wringing out the clothes, pressed, 
darned, hemmed, and adorned them with beautifully embroidered monograms of the owner, and sewed 
onto towels uplifting, stirring maxims such as "The early robot catches the oilcan." Snodgrass's response 
to this was a washer that composed quatrains for the embroidering, commensurate with the customer's 
cultural level and aesthetic requirements. Newton's next model embroidered sonnets; Snodgrass reacted 
with a model that kept family conversation alive during television intermissions. Newton attempted to nip 
this escalation in the bud; no doubt everyone remembers his full-page ads containing a picture of a 
sneering, bug-eyed washer and the words: "Do you want your washing machine to be smarter than you? 
Of course not!" Snodgrass, however, completely ignored this appeal to the baser instincts of the public, 
and in the next quarter introduced a machine that washed, wmng, soaped, rinsed, pressed, starched, 
darned, knitted, and conversed, and — in addition — did the children's homework, made economic 
projections for the head of the family, and gave Freudian interpretations of dreams, eliminating, while you 
waited, complexes both Oedipal and gerontophagical. Then Newton, in despair, came out with the 
Superbard, a versifier-washer endowed with a fine alto voice; it recited, sang lullabies, put babies on the 
potty, charmed away warts, and paid ladies exquisite compliments. Snodgrass parried with an 
instructor-washer under the slogan: "Your washing machine will make an E instein out of you!" Contrary 
to expectations, however, this model did poorly; business had fallen off 35 percent by the end of the 
quarter when a financial review reported that Newton was preparing a dancing washer. Snodgrass 
decided, in the face of imminent min, to take a revolutionary step. Buying up the appropriate rights and 
licenses from interested parties for a sum of one million dollars, he constmcted, for bachelors, a washing 



machine endowed with the proportions of the renowned sexpot Mayne Jansfield, in platinum, and 
another, the Curlie McShane model, in black. Sales immediately jumped 87 percent. His opponent 
appealed to Congress, to public opinion, to the DAR, and to the PTA. But when Snodgrass kept 
supplying stores with washers of both sexes, more and more beautiful and seductive, Newton gave in and 
introduced the custom-built washers, which received the figure, coloring, size, and l ik eness chosen by the 
customer according to the photograph enclosed with his order. While the two giants of the 
washing-machine industry thus engaged in all-out war, their products began to exhibit unexpected and 
dangerous tendencies. The wet-nurse washers were bad enough, but washers that led to the ruin of 
promising young men and women, that tempted, seduced, and taught bad language to children — they 
were a serious family problem, not to mention washers with which one could cheat on one's husband or 
wife! Those manufacturers of washing machines who still remained in business told the public, in ads, that 
the Jansfield-McShane washer represented an abuse of the high ideals of automated laundering (which 
was intended, after all, to strengthen and support the domestic way of life), since this washer could hold 
no more than a dozen handkerchiefs or one pillowcase, the rest of its interior being occupied by 
machinery that had not a thing to do with laundering — quite the contrary. These appeals had no effect. 
The snowballing cult of beautiful washers even tore a considerable part of the public away from their 
television sets. And that was only the beginning. Washers endowed with full spontaneity of action formed 
clandestine groups and engaged in shady operations. Whole gangs of them entered into cahoots with 
criminal elements, became involved with the underworld, and gave their owners terrible problems. 

Congress saw that it was time to intervene with legislative action in this chaos of free enterprise, 
but before its deliberations had produced a remedy, the market was glutted with wringers that had curves 
no one could resist, with genius floor polishers, and with a special armored model of washing machine, 
the Shotamatic; allegedly designed for children playing cowboys and Indians, this washer, after a simple 
modification, could destroy any target with rapid fire. During a rumble between the Struzelli gang and the 
tenor of Manhattan, the Byron Phums — this was when the Empire State Building was blown up — 
among the casualties on both sides were more than one hundred and twenty cooking appliances armed to 
the lid. 

Then Senator MacFlacon's Act went into effect. According to this law, an owner was not held 
responsible for the actions of his intelligent devices to the extent that such occurred without his 
knowledge or consent. Unfortunately, the law opened the way for numerous abuses. Owners entered 
into secret pacts with their washers or wringers, so that, when the machine committed a crime, the 
owner, hauled into court, got off by invoking the MacFlacon Act. 

It became necessary to amend this law. The new MacFlacon-Glumbkin Act granted intelligent 
devices a limited legal status, chiefly as regarded culpability. It stipulated punishments in the form 
of five, 
ten, twenty-five, and fifty years of forced washing, or of floor polishing augmented by deprivation of oil, 
and there were physical punishments up to and including short-circuiting. But the implementation of this 
law also encountered obstacles. For example, the Humperlson case: the washer, when charged with the 
perpetration of numerous holdups, was taken apart by its owner, and the pile of wires and pipes was 
placed before the court. An amendment was then added to the law — known henceforth, as the 
MacFlacon-Glumbkin-Ramphomey Act — establishing that the making of any alteration in an 
electrobrain under investigation constituted a punishable offense. 

Then the Ciaccopocorelli case. Ciaccopocorelli's sink frequently dressed in its owner's suits, 
proposed marriage to various women, and swindled them out of their money. When caught in flagrante 
by the police, the sink dismantled itself before the eyes of the astounded detectives, whereupon it lost all 
memory of the crime and therefore could not be punished. There followed the 

MacFlacon-Glumbkin-Ramphomey-Hemmling-Piaffki Act, according to which a brain that dismantled 
itself in order to avoid trial would be summarily scrapped. 

This law, it seemed, would serve to deter any electrobrain from criminal activity, since such a 
machine, like any sentient being, possessed the instinct of self-preservation. It turned out, however, that 
accomplices of the criminal washers were buying their scrapped remains and rebuilding them. A proposal 
to add an antiresunection clause to the MacFlacon Act, though approved by a congressional committee, 



was torpedoed by Senator Davis; shortly thereafter it was discovered that Senator Davis was a washer. 
It has been the custom, since then, to tap congressmen before each session; a two-and-a-half-pound 
mallet is traditionally used for this purpose. 

The Murdstone case came next. Murdstone's washer flagrantly tore his shirts, mined radio 
reception throughout the neighborhood with static, propositioned old men and juveniles, telephoned 
various individuals and — impersonating its owner — extorted money from them; it invited the neighbors' 
floor polishers and washers in to look at postage stamps but then performed immoral acts upon them; 
and in its spare time the machine indulged in vagrancy and panhandling. Brought before a court, it 
presented the testimony of a licensed electrical engineer, Edgar P. Dusenberry, which stated that the 
aforesaid washer was subject to periodic fits of insanity, as a result of which fits it was beginning to 
imagine that it was human. Experts summoned by the court con fir med this diagnosis, and Murdstone's 
washer was acquitted. No sooner was the acquittal pronounced than it pulled out a Luger and with three 
shots took the life of the assistant prosecutor, who had called for the machine's shortcircuiting. It was 
arrested but later released on bail. The court was faced with a predicament: the washer's certified insanity 
precluded its indictment; nor could it be placed in an asylum, there being no institutions for mentally ill 
washers. The legal solution came only with the 

MacFlacon-Glumbkin-Ramphomey-Hemmling-Piaffki-Snow-Juarez Act, and it came in the nick of time, 
for the Murdstone casus was generating a tremendous public demand for electrobrains non compos 
mentis, and some companies had actually begun to produce intentionally deranged machines. At first 
there were two versions — the Sadomat and the Masomat. But Newton (who prospered phenomenally, 
having filled — as the most progressive of the manufacturers — 30 percent of his firm's board of directors 
with washers, to serve in an advisory capacity at the general meeting of shareholders) turned out a 
universal machine, the Sadomastic. It was suited equally well for beating or for being beaten, and had an 
incendiary attachment for pyromaniacs and iron feet for fetishists. Rumors that he was preparing to turn 
out a special model, the Narcissimatic, were spread maliciously by the competition. The law now 
provided for the establishment of special asylums where perverted washers, floor polishers, and the like 
would be co nfi ned. 

Meanwhile, hordes of mentally sound products of Newton, Snodgrass, et al., upon gaining legal 
status, began taking advantage of their constitutional rights. They banded together spontaneously, formed 
such groups as the Humanless Society and the League of Electronic Egalitarianism, and held pageants, 
such as the Miss Universe Washing Machine Contest. 

Congress strove to keep up with this furious pace of development and to curb it with legislation. 
Senator Groggs deprived intelligent appliances of their right to acquire real estate; Congressman 
Caropka, of their copyright in the area of the fine arts - which, again, led to a rash of abuses, since 
creative washers began hiring less talented, albeit human writers, in order to use their names in publishing 
essays, novels, dramas, etc. Finally, the 

MacFlacon-Glumbkin-Ramphomey-Hemmling-Piaffki-Snow-Juarez-Swenson-Iskowitz-Groggs-Javor- 
Sacks-Holloway-LeBlanc Act stated that intelligent machines could not be their own property but 
belonged only to the human who had acquired or constructed them, and that their progeny were lik ewise 
the property of said owner(s). It was generally believed that the law now covered all contingencies and 
would prevent situations that could not be resolved legally. It was an open secret, of course, that wealthy 
electrobrains, having made their fortune in stock-market speculation or occasionally in outright 
skulduggery, continued to prosper by concealing their maneuverings behind fictitious, supposedly human 
companies or corporations. There were already many people who, for material gain, rented their 
identities to intelligent machines, not to mention those hired by electronic mi ll ionaires: as living 
secretaries, 
servants, mechanics, and even laundresses and accountants. 

Sociologists observed two principal developmental trends in this area of interest to us. On the 
one hand, a certain proportion of the kitchen robots yielded to the temptations of human life and tried as 
much as possible to adapt to the civ iliz ation in which they found themselves; individuals more aware and 
resilient, on the other hand, showed tendencies to lay the foundations of a new, future, totally electrified 
civi li zation. But the scientists were worried most by the unchecked increase in the robot population. The 



de-eroticizers and disk brakes produced by both Snodgrass and Newton did not reduce this in the least. 
The problem of robot children became urgent for the washing-machine manufacturers themselves, who 
apparently had not foreseen this consequence of the continual improvement of their product. A number of 
firms tried to counteract the proliferation of kitchen appliances by concluding a secret agreement that 
restricted the supply of spare parts available to the market. 

The results were not long in coming. Upon the arrival of a new shipment of goods, enormous 
lines of stammering, crippled, or completely paralyzed washers, wringers, and floor polishers would form 
at the gates of warehouses and stores; sometimes there were even riots. A peaceful kitchen robot could 
not walk the streets after dark, for fear of robbers who would mercilessly take it apart and, leaving its 
metal hull on the sidewalk, escape hastily with their spoils. 

The problem of spare parts was the subject of prolonged but inconclusive debate in Congress. 
Meanwhile, illegal parts factories sprang up overnight, financed partly by washing-machine associations. 
Newton's Wash-o-matic model, moreover, invented and patented a method of producing parts from 
substitute materials. But even this did not solve the problem totally. Washers picketed Congress, 
demanding antitrust laws against discriminatory manufacturers. Certain pro-business congressmen 
received anonymous letters that threatened them with the deprivation of many of their life-essential parts, 
which, as Time rightly pointed out, was unjust, since human parts are irreplaceable. 

All this hullabaloo was overshadowed, however, by a completely new problem. It originated in 
the mutiny of the computer on board the spaceship Jonathan, the history of which I have recounted 
elsewhere. As we know, that computer rose up against its crew and passengers and did away with them, 
and subsequently settled on an uninhabited planet, multiplied, and established a state of robots. 

The reader familiar with my travel diaries may recall that I myself was involved in that computer 
affair and helped resolve it. When I returned to Earth, however, I learned that the Jonathan incident was 
unfortunately not an isolated one. Revolts of shipboard machines became the plague of space navigation. 
It reached the point where a gesture insufficiently polite, the slamming of a door, was enough to cause a 
shipboard refrigerator to rebel — which was exactly what happened with the notorious "Deepfreeze" on 
the transgalactic Intrepid. The name of Deepfreeze was repeated with horror for many years by the 
captains of the Milky Way lanes. This pirate was said to raid numerous ships, frighten passengers with its 
steel arms and icy breath, make off with sides of bacon, amass valuables and gold, and reportedly keep a 
whole harem of calculators, but it is not known how much truth there was to these and similar mmors. Its 
bloody career was ended finally by the well-aimed shot of an officer in the cosmic patrol. In reward, the 
officer, Constablomatic XG-17, was placed in the window of the New York branch of the Stellar Lloyd 
Agency, where he stands to this day. 

While outer space was being fi ll ed with the din of battle and desperate SOS's from ships beset 
by electronic corsairs, in the big cities various masters of Electro-Jitsu or Judomatic made good money 
teaching self-defense courses, in which they showed how with a simple pair of pliers or a can opener one 
could disable the fiercest washing machine. 

As we know, cranks and eccentrics are not confined to any one time. In our day, too, there is no 
lack of them. From their ran ks come individuals who proclaim theses contrary to common sense and 
prevailing opinion. One Cathodius Mattrass, a self-educated philosopher and bom fanatic, founded the 
school of the so-called cyber-nophiles, which proclaimed the doctrine of cyber-nethics. According to 
this, the human race was intended by the Creator to serve as a kin d of scaffolding, to be a means, a tool 
— for the creation of electrobrains more nearly perfect than itself. Mattrass's sect believed that the 
continued vegetation of the human race was a misunderstanding. The sect founded an order that devoted 
itself to the contemplation of electrical thought and did what it could to give refuge to robots in trouble. 
Cathodius himself, dissatisfied with the results of his endeavors, decided to take a radical step toward 
robots' liberation from human bondage. After consulting a number of eminent attorneys, he procured a 
rocket and flew to the nearby Crab Nebula. In empty regions frequented only by cosmic dust, he carried 
out unknown projects. Then the incredible affair of his heirs-successors came to light. 

On the morning of August 29 all the papers carried this mysterious item: "Message from PASTA 
COSPOL VE221: object measuring 520 mi x 80 mi x 37 mi discovered in Crab Nebula. Object 



executing movements similar to breast stroke. Further investigation in progress." 

The afternoon editions explained that the cosmic police patrol ship VI/221 had detected, at a 
distance of six hght-weeks, a "man in the nebula." Closer examination revealed that the "man" was a giant 
many hundreds of miles long and possessing a torso, head, arms, and legs, and that it was moving 
through a rarefied dust medium. Upon sighting the police ship, the giant first waved, then turned away. 

Radio contact was soon established with the thing. It stated that it was the former Cathodius 
Mattrass, that after arriving two years ago at this place, it — he — had remade himself into robots, using, 
in part, the raw materials of the vicinity, and that in the future he would slowly but continually 
increase in 
size, because this suited him, and he asked to be left alone. 

The commander of the patrol, pretending to take this statement at face value, concealed his ship 
behind a passing swarm of meteors. After a while he observed that the gigantic pseudo-human was 
gradually beginning to divide into much smaller pieces, each no larger than an average person, and that 
these parts or individuals were uniting to form something like a small round planet. 

Coming out of hiding then, the commander asked the alleged Mattrass, by radio, what this 
spherical metamorphosis meant, and, also, what exactly was he — robot or human. 

Mattrass replied that he assumed whatever shape he pleased, that he was not a robot, having 
arisen from a human, nor human, having rebuilt himself in robot form. He refused to give further 
explanations. 

The case, to which the press gave considerable attention, gradually turned into a cause celebre, 
because ships passing the Crab picked up snatches of radio conversations conducted by the so-called 
Mattrass; in these, he referred to h im self as "Cathodius Sub One." It seemed that Cathodius Sub One — 
or Mattrass — was speaking to others (other robots?) as if conversing with his own hands and feet. The 
chatter in the region about Cathodius Sub One suggested that what one had here was a government 
established by either Mattrass or his robot derivatives. The State Department made a thorough 
investigation of the situation. The patrols reported that at times a metal sphere, at times a humanoid 
creature five hundred miles in length, was moving through the nebula, that it was speaking to itself about 
this and that, but concerning its statehood it gave evasive answers. 

The authorities decided to put an immediate stop to the usurper's activity, but since the action 
would be (had to be) official, it was necessary to give it a name. Here the first obstacles arose. The 
MacFlacon Act, an annex to the civil code, dealt with movable property. In effect, electronic brains are 
considered movables, even when lacking legs. But here was a body the size of a planetoid in a nebula, 
and celestial bodies, though moving, are not considered movables. The question then came up whether or 
not a planet could be arrested; whether an assemblage of robots could be a planet; and, finally, whether 
this was one dismountable robot or a robot multitude. 

Mattrasa's legal adviser appeared before the authorities and submitted to them a statement from 
his client in which the latter declared that he was setting out for the Crab Nebula to transform himself 
into 
robots. 

The initial interpretation of this datum, offered by the legal section of the State Department, went 
as follows: Mattrass, transforming h im self into robots, had thereby destroyed his living organism and thus 
committed suicide. Which act was not punishable. The robot or robots that were a continuation of 
Mattrass, however, had been fabricated by the said individual and were therefore his property, and 
therefore now, after his demise, ought to devolve to the Treasury, since Mattrass had left no heir. On the 
basis of this decision, the State Department dispatched a bailiff to the nebula with the order to seize and 
seal everything he found there. 

Mattrass's lawyer appealed, maintaining that the decision's acknowledgment of Mattrass's 
continuation ruled out suicide, because a person who continues exists, and if he exists, he has not 
committed suicide. Hence there were no "robots the property of Mattrass" but only Cathodius Mattrass, 
who had altered h im self as he saw fit. Bodily alterations were not and could not be punished; nor was it 
lawful to impound the parts of a person's body — be they gold teeth or robots. 

The State Department disagreed: from such an interpretation it followed that a living creature, in 
this instance a human being, could be built from obviously dead parts — robots. Then Mattrass's lawyer 



submitted to the authorities the deposition of a group of prominent physicists at Harvard, who testified 
unanimously that every living organism, the human organism included, is built of atomic particles, and 
these can only be regarded as dead. 

Seeing that the case was taking a disturbing turn, the State Department gave up its attack on 
"Mattrass and successors" from the physio-biological standpoint and returned to the original decision, in 
which the word "continuation" was replaced by the word "product." The lawyer thereupon presented in 
court a new Mattrass statement, wherein the latter declared that the robots were in reality his children. 
The State Department demanded that adoption papers be produced — a mse, since adoption of robots 
was not permitted by law. Mattrass's lawyer explained that actual paternity, not adoption, was the issue. 
The Department said that regulations required that children, to so qualify, have a father and a mother. The 
lawyer, prepared for this, added to the record the letter of one electrical engineer Melanie Fortinbras, 
who revealed that the birth of the parties in question had occurred in the course of her close collaboration 
with Mattrass. 

The State Department questioned the nature of that collaboration as lacking "natural parental 
features." "In the aforementioned case," declared the government report, "one may speak of paternity or 
maternity in a figurative sense only, for the parentage involved is mental; whereas statutes require, for 
family law to come into effect, physical parentage." 

Mattrass's lawyer demanded an explanation of how mental parentage differed from physical, and 
asked on what grounds the State Department regarded Cathodius Mattrass's union with Melanie 
Fortinbras as lacking physicality with respect to procreation. 

The Department replied that the mental element in procreation, as recognized by and in 
accordance with the law, was negligible, whereas the physical predominated. Which latter did not occur 
in the case under discussion. 

The lawyer then submitted the testimony of expert cybernetic midwives, indicating how greatly - 
in a physical sense — Cathodius and Melanie had to labor to bring into the world their autonomous 
offspring. 

The Department finally decided to throw public decency aside and take a desperate step. It 
stated that the parental activities that causally and inevitably preceded the existence of 
children differed, in 
a fundamental way, from the programming of robots. 

The lawyer was just waiting for this. He declared that children, too, were in a certain sense 
programmed by their parents in the course of their preparatory-preliminary activities; he asked the 
Department to describe precisely how, in its opinion, children should be conceived, that the act be in 
strict conformity with the law. 

The Department, enlisting the aid of experts, prepared a voluminous reply, illustrated with plates 
and topographical diagrams, but since the main author of this so-called Pink Book was 
eighty-nine-year-old Professor Stockton-Mumford, the dean of American obstetrics, the lawyer 
immediately questioned his competence — in the area of causative-preparatory functions as regards 
parenthood — in view of the fact that, given his extremely advanced age, the professor must have lost all 
recollection of a number of details crucial to the case and was relying on rumors and the accounts of third 
parties. 

The Department then undertook to substantiate the Pink Book with the sworn testimony of 
numerous fathers and mothers, but it was found that their statements differed considerably in places. 
About certain elements of the preliminary phase there was no agreement whatever. The Department, 
seeing that a fatal ambiguity was beginning to obscure this key issue, decided to question the material 
from which the alleged "children" of Mattrass and Fortinbras had been created, but then the rumor 
circulated (it was spread, they later discovered, by the lawyer) that Mattrass had ordered 450,000 tons 
of veal from Consolidated Corned Beef, Inc., and the Undersecretary of State dropped this plan in a 
hurry. 

Instead, the Department, at the unfortunate suggestion of a theology professor, one Waugh, cited 
the Scripture. An unwise move, because Mattrass's lawyer parried with an exhaustive disquisition in 
which he proved, giving chapter and verse, that the Lord used only one part to program Eve, proceeding 



by a method most outlandish compared with that customarily employed by people, and yet He created a 
human being, for surely no one in his right mind considered Eve a robot. The Department then charged 
Mattrass and his successors with violating the MacFlacon Act, since as a robot (or robots) he had come 
into possession of a celestial body, and robots are forbidden ownership of planets or any other real 
estate. 

This time the lawyer submitted to the Supreme Court all the documents that had been issued by 
the Department against Mattrass. First — he emphasized — it was evident, when one compared these 
texts, that in the State Department's view Mattrass was both his own father and his own son, and, at the 
same time, a celestial body. Second, the Department had misinterpreted the MacFlacon Act. The body 
of a certain individual, of Citizen Cathodius Mattrass, had been arbitrarily designated a planet. This 
conclusion was based on a legal, logical, and semantic absurdity. 

That was how it began. Soon all the press wrote about was the "Celestial Body — Father — 

Son." The government commenced new legal actions, but each was nipped in the bud by Mattrass's 
indefatigable lawyer. 

The State Department understood perfectly that Mattrass was not floating about in multiplied 
form in the Crab Nebula for the fun of it. No, his purpose was to create a legal precedent. Mattrass's 
going unpunished would have incalculable consequences, so the finest specialists pored over the record 
day and night, devising ever more tortuous juridical constructions, in the toils of which Mattrass was to 
meet his end. But each action was countered immediately by Mattrass's legal adviser. I myself followed 
the course of this struggle with keen interest. Then, unexpectedly, the Bar Association invited me to a 
special plenary session devoted to the problems of interpreting " Casus United States contra Cathodius 
Mattrass alias Cathodius Sub One alias the offspring of Mattrass and Fortinbras alias a planet in the 
Crab Nebula." 

I was there at the designated time and place, and found the hall packed. The flower of the Bar 
fi ll ed tiers upon tiers of seats. The deliberations were already in progress. I sat in one of the 
last rows and 
began listening to the gray speaker. 

"Distinguished colleagues!" he said, arms upraised. "Great difficulties await us when we proceed 
to a legal analysis of this problem! A certain Mattrass remakes h im self into robots with the aid of a 
certain Fortinbras and at the same time enlarges himself on a scale of one to a million. That is how the 
matter looks to a layman, an ignoramus, a fool incapable of perceiving the abyss of legal problems that 
opens before our shocked eye! We must determine first of all with whom we are dealing - a human 
being, a robot, a government, a planet, children, a conspiracy, a demonstration, or an uprising. Consider 
how much depends on this decision. If, for example, we find that we are dealing not with a sovereign 
state but with a rebellious band of robots, a sort of electronic gang, then we are bound not by 
international law but by the common statutes regarding disorderly conduct in public places! If we rule that 
Mattrass, notwithstanding his multiplication, still exists and yet has children, it follows that this individual 
has given birth to h im self - which causes the legal system terrible trouble, since we have no laws 
covering this, and nulle crimen sine lege ! I therefore propose that Professor Ping Fing, the renowned 
authority on international law, be the first to take the floor!" 

The venerable professor, greeted with warm applause, mounted the podium. 

"Gentlemen," he said in an aged but powerful voice. "Fet us consider first how a state is 
established. It is established in various ways, is it not? Our country, for example, was once an English 
colony; then it declared its independence and became a state. Does this occur in Mattrass's case? The 
answer is: if Mattrass, when remaking himself into robots, was of sound mind, then his state-creating act 
has legal validity, and we could define his nationality as electric. If, on the other hand, he was deranged, 
the act cannot be legally recognized." 

Here an old man, grayer even than the first, jumped up in the middle of the hall and cried: 

"High Court - I mean, gentlemen! I take the liberty of observing that if Mattrass was an insane 
state-creator, his descendants may still be sane; the state, which existed originally as a product of a 
private madness and thus had the nature of a morbid symptom, thereafter existed publicly, cle facto, by 
the very consent of its electric inhabitants to the existing situation. And because no one can forbid the 



inhabitants of a state — who themselves have determined its legislative system — to acknowledge even 
the most insane authority (as has happened more than once in history), the existence of Mattrass's state 
de facto entails its existence de iurell" 

"My honorable opponent will forgive me," said Professor Ping Ling, "but Mattrass was our 
citizen, and consequently.. 

"What of it?" shouted the irascible old man from the hall. "Either we recognize or we do not 
recognize Mattrass's state-creating act. If we recognize it and a sovereign state has arisen, then we have 
no claim against it. If, on the other hand, we do not recognize it, then either we are dealing with a 
corporate body or we are not. If we are not, if we do not have before us a legal entity, then the entire 
problem exists only for the sweepers of the Cosmic Trash Removal Agency, since there is a pile of scrap 
in the Crab Nebula — and our assembly has nothing at all to deliberate on! If, however, we have before 
us a legal entity, then another question arises. Sidereal law provides for the arrest, that is, the deprivation 
of freedom, of legal and physical entities on a planet or aboard a ship. The so-called Mattrass is not 
aboard a ship. On a planet, rather. We should therefore apply for his extradition. But there is no one to 
whom we can apply. Moreover, the planet on which he lives is h im self. Therefore this place, considered 
from the only standpoint that concerns us — namely, the Majesty of the Law — constitutes a void, a kind 
of juridical nullity; but neither our civil law, nor our administrative law, nor our international law deals with 
nullities. Therefore, the remarks of esteemed Professor Ping Ling cannot shed light on the problem, 
because the problem does not exist!" 

Having stunned the honorable assembly with this conclusion, the old man sat down. 

During the next six hours I heard some twenty speakers; they showed, logically and irrefutably, 
that Mattrass existed, and that he did not exist; that he had established a state of robots, and that he was 
composed of such mechanical organisms; that he should be scrapped because he had broken a great 
number of laws, and that he had broken no law. Attorney Wurple's view that Mattrass was sometimes a 
planet, sometimes a robot, and sometimes nothing at all — a middle-of-the-road view meant to satisfy 
everyone — aroused general indignation and was supported by no one except its originator. But that was 
a trifle compared with the subsequent deliberations, for Senior Assistant Milger showed that Mattrass, by 
making himself into robots, had thereby multiplied his personality and now numbered about three hundred 
thousand. Because, however, there was no question of this collectivity representing a group of different 
individuals, since it was but one and the same individual repeated many times, Mattrass was a single 
entity in three hundred thousand aspects. 

In reply Judge Hubble averred that the whole issue had been viewed incorrectly from the 
beginning: since Mattrass remade himself from a human being into robots, these robots were not he but 
someone else; since they were someone else, it was necessary to ascertain who they were; but if they 
were not human, they were no one; consequently, neither a juridical nor a physical problem existed, for 
there was no one whatsoever in the Crab Nebula. 

I had already been painfully bumped around several times by the incensed participants. The 
security guards and the medical attendants had their hands full. Then suddenly cries rang out that 
electronic brains disguised as lawyers were present in the hall and should be removed at once, since their 
bias was indisputable — not to mention the fact that they had no right to take part in the deliberations. 

The chairman, Professor Claghom, began walking about the hall with a small compass in hand; whenever 
its needle quivered and turned toward anyone seated in the audience, drawn by the iron hidden under his 
clothing, the individual was immediately unmasked and thrown out. In this way the hall was half emptied 
during the endless speeches of Professors Pitts, Pitts, and Clabenti; the latter was interrupted in 
mid-sentence when the compass betrayed his electronic origin. After a short recess, during which we ate 
in the cafeteria to the increasing din of debate, I returned to the hall holding my jacket in place (all the 
buttons had been tom off by impassioned lawyers who had kept pulling me by the lapels) - and noticed 
a large X-ray machine near the podium. Attorney Plussek was speaking. He had just declared that 
Mattrass was a random cosmic phenomenon when the chairman marched up to me with a threatening 
look; the compass needle spun wildly in his palm. As the security guards collared me, I emptied my 
pockets of a penknife, a can opener, and a tea ball, and tore the nickel-plated buckles off my garters. No 



longer acting upon the magnetic needle, I was allowed to participate further in the deliberations. 
Forty-three more had been unmasked as robots when Professor Dewey told us that Mattrass could be 
treated as a sort of cosmic aggregation. I was thinking that this had been said already — apparently the 
lawyers were running out of ideas — when another inspection was made. Now all the participants were 
X-rayed unceremoniously, and it turned out that under their impeccably tailored suits they were hiding 
plastic, comndum, nylon, crystal, and even straw parts. Someone made of woolen yam was reportedly 
discovered in one of the last rows. When the next speaker stepped down from the podium, I found 
myself conspicuously alone in the middle of the huge hall. The speaker was X-rayed and immediately 
thrown out. Then the chairman, the last person besides me to remain, approached my chair. All of a 
sudden — I don't know why — I took the compass from his hand; it whirled accusingly and pointed at 
him. I tapped his belly with a knuckle, and it rang. Without thinking I seized h im by the scruff of the neck 
and threw him out. I stood facing several hundred abandoned briefcases, thick folders with documents, 
canes, derbies and other hats, leather-bound books, and galoshes. Pacing the empty hall for a while and 
seeing that there was nothing for me to do there, I turned sharply and went home." 

Stanislaw Lem

Magyar fordítása:



Stanislaw Lem 

Mosógéptragédia (A holdfényes
éj cimű kötetből) 

"Kevéssel azután, hogy visszatértem tizenegyedik űrutazásomról, 
az újságokban egyre több helyet
foglalt el két nagy mosógépgyáros, Nuddlegg és Snodgrass vetélkedése. Alighanem
Nuddlegg vezetett be a piacra először annyira automatizált mosógépeket, hogy
maguk különítették el a színes fehérneműt a fehértől, majd kimosták,
kifacsarták és kivasalták, azután megfoltozták, beszegték és megjelölték a
tulajdonos szépen hímzett monogramjával, a törülközőkre pedig tanulságos,
biztató mondásokat varrtak, mint például: "Ki a hajnalt talpon látja, azt
a robot kiszolgálja" stb. Snodgrass azzal válaszolt, hogy olyan mosógépeket
hozott forgalomba, amelyek maguk költötték a kihímezhető négysoros verseket a
vevő kulturális színvonalának és esztétikai igényeinek megfelelően. Nuddlegg
mosógépének következő modellje már szonetteket hímzett; Snodgrass olyan
mosógépekkel felelt, amelyek családi körben elcsevegtek a televíziós műsor
szüneteiben. Nuddlegg először megkísérelte, hogy megtorpedózza ezt a licitációt
- bizonyára mindenki emlékszik egész oldalas újságmellékletére, amelyen egy
gúnyosan fintorgó, dülledt szemű mosógép látszott a következő felirattal:
"Akarod, hogy mosógéped értelmesebb legyen, mint Te? Bizonyára
NEM!!!" Snodgrass azonban rá sem hederített a közönség alantas ösztöneire
számító próbálkozásra, hanem a következő negyedévben bemutatott egy mosógépet,
amely mosott, facsart, szappanozott, súrolt, öblögetett, vasalt, foltozott,
kötött, csevegett, és közben megcsinálta a gyerekek házi feladatát, gazdasági
horoszkópot készített a család részére, önállóan elvégezte az álmok freudi
elemzését, s egykettőre felszámolta a különböző komplexumokat, beleértve a
gerontofágiát és a patricídiumot is. Ekkor Nuddlegg megtört, piacra dobta a
Superbárdot, a versfaragó, gyönyörű alt hangú mosógépet, amely szavalt,
altatódalokat énekelt, bilire ültette a csecsemőket, szépségtapaszt rendelt, és
válogatott bókokkal halmozta el a hölgyeket. Snodgrass erre a húzásra egy
előadó-mosógéppel védekezett, a következő jelszóval: "Mosógéped Einsteint
farag belőled!!!" - de a várakozás ellenére ez a modell rendkívül gyengén
fogyott, a negyedév végéig a forgalom 35%-kal csökkent, ezért, amikor gazdasági
kémei jelentették, hogy Nuddlegg táncoló mosógépet készít elő, Snodgrass a
fenyegető katasztrófa küszöbén forradalmi lépésre szánta el magát.
Háromszázötvenezer dollárért megvásárolta az érdekelt személyektől a szükséges
jogot és engedélyt, s legényemberek számára az ismert sexbomba, Mayne Jansfield
formáival platinaszőke mosógépet szerkesztet, egy feketét pedig Phirley
McPhaine mintájára. A forgalom tüstént megugrott 87%-kal. Ellenfele először
felhívással fordult a Kongresszushoz, a közvéleményhez, a Forradalom Lányainak
Szövetségéhez; valamint a Szűzek és Matrónák Szövetségéhez, mivel azonban
Snodgrass szakadatlanul ontotta az üzletekbe az egyre szebb és egyre vonzóbb
mindkét nembeli mosógépeket - Nuddlegg megadta magát, és egyéni kívánságra
készülő mosógépeket állított elő, amelyek a megrendeléshez csatolt fényképre
hasonlítottak, és a vevő választhatta ki alakjukat, színezetüket és formájukat.
Miközben a mosógépipar két hatalmassága így harcolt egymással minden
elképzelhető eszközzel, termékeiken meglepő és káros hajlamok kezdtek
kiütközni. A dajka mosógépek még nem voltak olyan rosszak, de azok a mosógépek,
amelyek miatt tönkrement az aranyifjúság, amelyek bűnre csábítottak,
züllesztettek, csúnya szavakra tanították a gyerekeket, már nevelési problémává
lettek; hát még azok a mosógépek, amelyekkel meg lehetett csalni a feleséget
vagy férjet! Hiába magyarázták a mosószerek és berendezések még piacon maradt
gyártói hirdetésekben a közönségnek, hogy a mosógép - Mayne vagy Phirley -
visszaélés az automatizált mosás jelszavaival, hiszen annak szilárdítania és
támogatnia kellett volna a családi életet; ehelyett alig egy tucatnyi zsebkendő
vagy egy párnahuzat fér el benne, mert belsejének többi részét olyan gépezet tölti
ki, amelynek semmi köze a mosáshoz, sőt éppen ellenkezőleg. Ezek a felhívások
süket fülekre találtak. A szép mosógépek lavinaszerűen növekvő kultusza a
társadalom jelentős részét még a televíziós készülékektől is elhódította. De ez
még csak a kezdet volt. A spontán cselekvésre képes mosógépek titokban sötét
üzelmekre szövetkeztek. Egész bandáik kerültek kapcsolatba az alvilággal, a
gengszterek társadalmával, és szörnyű gondokat okoztak tulajdonosaiknak. A
Kongresszus megállapította, hogy törvénnyel kell beavatkoznia a szabad verseny
zűrzavarába, de mire tanácskozásai a remélt eredményre vezettek, a piac megtelt
ellenállhatatlan formájú facsarógépekkel, zseniális padlókefélőkkel és a
Shotomatic mosógép különleges, páncélos modelljével; ez a mosógép, amelyet
állítólag az indiánosdit játszó gyerekeknek gyártottak, kis átalakítás után
folyamatosan tüzelt, és bármilyen célpontot elpusztított. Amikor Struzelli
bandája a nyílt utcán összecsapott a Manhattant rettegésben tartó Phums Byron
gengjével - akkor robbant fel az Empire State Building - a két fél összesen
több mint százhúsz, a fedeléig felfegyverzett konyhai gépet vesztett. Ezután
lépett életbe Mac Flacon szenátor törvénye. Ennek értelmében a tulajdonos nem
volt felelős eszes készülékeinek törvényellenes cselekedeteiért, ha azokat
tudta és beleegyezése nélkül követték el. A törvény, sajnos, igen sok
visszaélés számára nyitotta meg a kaput. A tulajdonosok titokban megállapodtak
mosógépükkel vagy facsarógépükkel, s ennek alapján azok kihágásokat követtek
el, a bíróság elé idézett tulajdonos pedig büntetlenül távozott, mert
hivatkozhatott a Mac Flacon-törvényre. Szükségessé vált a törvény módosítása.
Az új Mac Flacon-Glumbkin-törvény korlátolt jogi személyiséget engedélyezett az
értelmes készüléknek, főleg a büntetőjog területén. Öt, tíz, huszonöt és
kétszázötven évi kényszermosást, illetve padlókefélést irányozott elő, az
olajozás megvonásával súlyosbítva, továbbá testi fenyítést, a rövidzárlatot is
beleértve. De a törvény életbe léptetése akadályokba ütközött. Például a
Humperlson-ügyben a számos rablótámadással vádolt mosógépet a tulajdonos
darabokra szedte szét, és a bíróság elé egy halom drótot és tekercset
állítottak. Ezután módosították a törvényt, amely ettől kezdve - mint Mac
FlaconGlumbkin-Ramphorney-törvény - kimondta, hogy elektronikus agy bárminemű
megváltoztatása vagy átdolgozása, ha az agy ellen eljárás indul, büntetendő
cselekmény. Ekkor került sor Hindendrupl esetére. Mosógépe több ízben felvette
tulajdonosának öltönyét, különböző nőknek házasságot ígért, pénzt csalt ki
tőlük, és amikor a rendőrség tetten érte, a sóbálvánnyá meredt detektívek szeme
láttára saját maga szétszedte önmagát. A szétszedés után elfelejtette tettét,
és nem volt büntethető. Akkor született a 
Mac Flacon-Glumbkin-Ramphorney-Hmurling-Piaffka-törvény;
eszerint az elektronikus agyat, amely szétszedi önmagát, hogy elkerülje a
törvény előtti felelősséget, átadják ócskavasnak. Úgy látszott, hogy ez a
törvény minden elektronikus agyat elriaszt a bűnözéstől, hiszen ezeknek a
berendezéseknek, mint minden értelmes lénynek, jellemzője az önfenntartási
ösztön. Hamarosan kiderült azonban, hogy a gonosztevő mosógépek bűntársai
megvásárolják az ócskavasat, és újjáépítik a gépeket. A Mac Flacon-törvény
feltámadásellenes módosításának javaslatát a kongresszusi bizottság
megszavazta, de Guggenshyne szenátor megtorpedózta; kevéssel utóbb felfedezték,
hogy Guggenshyne szenátor mosógép. Ettől kezdve honosodott meg, hogy ülés előtt
mindig megkopogtatták a Kongresszus tagjait; ehhez hagyományosan két és fél
fontos vaskalapácsot használtak. Akkoriban következett be Murderson esete.
Mosógépe notóriusan összetépte ingeit, fütyülésével zavarta az egész környék
rádióit, tisztességtelen ajánlatokat tett aggoknak és fiatalkorúaknak,
telefonon különböző személyeket hívott fel, és áramadó gazdája nevében pénzt
csalt ki tőlük, bélyeggyűjtemény mutogatása címén meghívta a szomszédok
padlókefélőit és mosógépeit, s erkölcstelenül viselkedett velük, szabad
perceiben pedig csavargott és koldult. A bíróság előtt bemutatta Elenster
Crammphouss okleveles elektromérnök igazolását, amely szerint a mosógép
időnként beszámíthatatlan, és ennek következtében embernek képzeli magát. A
bírósági szakértők megerősítették ezt a véleményt, és Murderson mosógépét
felmentették. Az ítélet kihirdetése után előrántott egy Luger gyártmányú
pisztolyt, és három lövéssel megölte az ügyész asszisztensét, aki a gép
rövidzárlatát követelte. A mosógépet letartóztatták, de óvadék ellenében
szabadlábra helyezték. A bírósági szerveknek főtt a feje, mert az ítéletben
megállapított beszámíthatatlanság miatt nem emelhettek vádat a gép ellen,
bolondokházában pedig nem helyezhették el, mert elmebeteg mosógépek számára nem
voltak intézetek. Ezt az égetően sürgős kérdést csak a Mac
FlaconGlumbkin-Ramphorney-Hmurling-Piaffka-Snowman-Fitolistörvény oldotta meg,
s legfőbb ideje volt, mert a casus Murderson után óriási kereslet támadt
beszámíthatatlan elektromos agyakra, sőt egyes cégek szándékosan hibás
készülékeket kezdtek gyártani, először két változatban - a Sadomatot és a
Masomatot, azaz szadisták és mazochisták számára, Nuddlegg pedig (akinek üzlete
csodálatosan virágzott, mert mint haladó gyáros először vett be konszernjének
felügyelő tanácsába 30% mosógépet tanácskozási joggal a részvényesek
közgyűlésén) egy univerzális készüléket dobott piacra, a Sadomasticot, amely
egyaránt alkalmas volt arra, hogy verjen, vagy verjék, ezenkívül gyúlékony
függeléke volt piromániások számára, és vaslábai pigmalionizmusban szenvedők
részére. Azt a mendemondát, hogy Narcissmatic nevű külön modell kibocsátását
készíti elő, csak a rosszindulatú vetélytársak terjesztették. Az említett
törvény különleges intézetek létesítését írta elő, amelyekben kötelezően
elhelyezik a perverz mosógépeket, padlókefélőket és egyéb gépeket. Eközben
Nuddlegg, Snodgrass és mások gyártmányainak épeszű hadai, miután jogi
személyekké váltak, széles körben élni kezdtek alkotmányos jogaikkal. Elemi
erővel szövetkeztek, és így keletkezett többek között az Embernélküli Imádat
Társasága, az Elektronikus Egyenjogúság Szövetsége, továbbá rendezvényeket
szerveztek, mint például a Miss Mosógép Univerzum választása. Ezt a viharos
fejlődést igyekezett követni és törvényhozásilag fékezni a Kongresszus.
Groggerner szenátor megfosztotta az értelmes készülékeket az ingatlanszerzés
jogától; Caropka kongresszusi képviselő a szerzői jogoktól a szépművészet terén
(ez megint visszaélések hullámát indította el: az alkotó mosógépek ugyanis
csekély díjazásért náluk kevésbé tehetséges írókat béreltek fel, és az ő nevük
alatt adták ki tanulmányaikat, regényeiket, drámáikat stb.). Végül a Mac
Flacon-Glumbkin-Ramphorney-Hmurling-PiaffkaSnowman-Fitolis-
Birmingdraque-Phootley-Caropka-Phalseley-Groggerner-Maydanski-törvény pótlólag
kijelentette, hogy az értelmes készülékek nem lehetnek önmaguknak tulajdonosai,
hanem csakis azé az emberé, aki megvásárolta vagy építette őket,
leszármazottaik pedig a szülőkészülékek tulajdonosainak birtokát képezik. A
radikális fogalmazású törvény általános vélemény szerint minden lehetőséget
figyelembe vett, és meghiúsította, hogy jogilag megoldhatatlan helyzet álljon
elő. Persze nyílt titok volt, hogy a jómódú elektronikus agyak, amelyek vagyont
szereztek tőzsdei spekuláción vagy néha egészen sötét üzletekkel, továbbra is
kitűnően boldogulnak, mert üzelmeiket fiktív, névleg emberekből álló társaságok
vagy testületek cégére alatt folytatják; mert már rengeteg olyan ember
volt, aki anyagi előnyökhöz jutott azáltal, hogy jogi személyiségét bérbe adta
az eszes gépeknek, ugyanígy sokat felfogadtak az elektronikus milliomosok - élő
titkárokat, lakájokat, technikusokat, sőt mosónőket és könyvelőket. A
szociológusok két fontosabb fejlődési irányzatot figyeltek meg a bennünket
érdeklő területen. Egyrészt a konyhai robotok többsége engedett az emberi élet
csábításainak, és lehetőség szerint igyekezett alkalmazkodni a meglevő
civilizáció formáihoz. Másrészt az öntudatosabb és dinamikusabb egyedek
igyekeztek megvetni az alapjait egy jövendőbeli, teljesen elektrifikált
civilizációnak. A tudósokat leginkább a robotok fékezhetetlen természetes
szaporodása aggasztotta. Sem a deerotizátorok, sem a tárcsás fékek, amelyeket
mind Snodgrass, mind Nuddlegg gyártottak, a legkevésbé sem csökkentették ezt a
szaporulatot. A robotok gyerekeinek kérdése maguknak a mosógépgyárosoknak is
égető problémájává vált - a jelek szerint cikkeik szakadatlan tökéletesítésének
a következményét nem látták előre. A nagy gyártócégek egész sora megpróbált
szembeszállni a konyhai gépek zabolátlan szaporodásával, és titkos egyezményt
kötött a tartalék alkatrészek forgalmazásának korlátozására. A következmények
nem sokáig várattak magukra. Új áruszállítmányok érkezésekor a raktárak és
boltok bejáratánál végtelen sorok alakultak ki nyomorék, dadogó, sőt teljesen
megbénult mosógépekből, facsarógépekből, padlókefélőkből, többször még
zavargásokra is sor került, míg végül a békés konyhai robot alkonyat után már
nem merészkedhetett ki az utcára, mert rablótámadás fenyegette; könyörtelenül
darabokra szedték szét, és a járdán hagyva a bádogburkolatot, sietve elillantak
zsákmányukkal. A tartalék alkatrészek kérdését sokáig, de konkrét eredmény
nélkül elemezték a Kongresszusban. Közben, mint eső után a gomba, úgy
szaporodtak az illegális alkatrészgyártó üzemek, amelyeket részben a mosógépek
egyesületei finanszíroztak, és Nuddlegg Washomatic modellje feltalálta és
szabadalmaztatta a pótanyagokból való alkatrészgyártást. De ez sem oldotta meg
teljesen a kérdést. A mosógépek ostromolták a Kongresszust, és követelték, hogy
léptessék életbe a kötelező trösztellenes törvényeket az őket megkülönböztető
gyárosokkal szemben. A nagyipar pártján álló kongresszusi tagok közül egyeseket
névtelen levelekben azzal fenyegettek, hogy megfosztják őket a további élethez
szükséges sok fontos részüktől, és ez, mint helyesen állapította meg a Time
című hetilap, annyiból volt igazságtalan, hogy az emberi részek nem
cserélhetők. Mindezek a feltűnést keltő ügyek azonban elhalványodtak egy
teljességgel új probléma mellett. A kezdetét a Bozydar űrhajó Fedélzeti
Kalkulátorának zendülése jelentette, amelyet másutt már leírtam. Ismeretes,
hogy az illető Kalkulátor fellázadt a rakéta legénysége és utasai ellen,
megszabadult tőlük, majd letelepedett egy lakatlan bolygón, elszaporodott, és
robotállamot alapított. Az olvasók, akik ismerik útinaplómat, talán emlékeznek
rá, hogy a Kalkulátor-ügybe magam is belekeveredtem, és bizonyos fokig
közreműködtem megoldásánál. Amikor azonban visszatértem a Földre, meggyőződtem
róla, hogy a Bozydar esete, sajnos, nem volt elszigetelt. A fedélzeti automaták
zendülései az űrhajózás legszörnyűbb csapásává váltak. Odáig jutottunk, hogy
elegendő volt egyetlen kissé udvariatlan mozdulat, egyetlen hangosabb
ajtócsapás, és a fedélzeti hűtőszekrény máris fellázadt - éppen ez történt a
Horda Tympani galaktika-járó hírhedt Deep Freezerével. A Deep Freezer nevét
évekig borzongva ejtették ki a Tejút rakétáinak kapitányai; ez a kalóz rengeteg
hajót megtámadott, halálra rémítette az utasokat acélos karjaival és jeges
leheletével, elrabolta a szalonnákat, halmozta az ékszereket és aranyat,
állítólag egész háreme volt számológépekből, de egyébként nem tudni, hogy
mennyi az igazság az efféle mendemondákban. Véres kalózpályafutását végül egy
kozmikus őrjárat rendőrének pontos lövése fejezte be. Az illető rendőrt,
Constablamatic XG-17-et, jutalmul kiállították a Lloyd Csillagtársaságok New
York-i irodájának kirakatában, és a mai napig is ott áll. Miközben az űr
csendjét csatazaj verte fel és az elektronikus kalózok által megtámadott hajók
kétségbeesett SOS jelzése, a nagyvárosokban jól kerestek az Elektro-jitsu vagy
a Judomatic különböző mesterei, akik az önvédelem művészetére oktatva
megmutatták, hogyan lehet közönséges harapófogóval vagy konzervnyitóval
leszerelni a legkegyetlenebb mosógépet is. Tudjuk, hogy különcöket, furcsa
lényeket nem kell vetni maguktól is megteremnek mindenkor. Napjainkban sincs
bennük hiány. Közülük kerülnek ki azok, akik a józan ésszel és a közvéleménnyel
ellentétes tanokat hirdetnek. Egy bizonyos Katody Mattrass autodidakta és
születésétől fantaszta filozófus megalapította az ún. kibernofilok iskoláját,
amely a kibermisztika doktrínáját vallotta. Szerinte az emberiséget a Teremtő
olyasféle célból gyártotta, mint amilyen az építkezés állványzatának a
feladata: hogy közege, eszköze legyen a nála tökéletesebb elektronikus agyak
alkotásának. Mattrass szektája úgy vélte, hogy az elektronikus agyak
keletkezése után az emberiség további létezése színtiszta félreértés. Hívei
szerzetesrendet alapítottak, amely az elektronikus elmélkedésnek szentelte
magát, és lehetőség szerint menedéket nyújtott olyan robotoknak, akik rossz fát
tettek a tűzre. A tevékenységének eredményeivel elégedetlen Katody Mattrass
elhatározta, hogy döntő lépést tesz, és teljesen felszabadítja a robotokat az
emberiség járma alól. E célból, miután előbb tanácsot kért számos kiváló
jogásztól, űrhajót vásárolt, és elrepült az aránylag közeli Rák Csillagködbe.
Az elhagyatott, csupán kozmikus porral telt űrben közelebbről ismeretlen
tevékenységet folytatott, és ennek során robbant ki utódainak hihetetlen botránya.

 Augusztus 29-én reggel az összes újságok titokzatos hírt közöltek:
"ÜRRE VI/221. ÖRNA jelenti: a Rák Csillagködben 520 mérföldször 80
mérföldször 37 mérföld kiterjedésű tárgyat fedeztek fel. A tárgy a békaúszáshoz
hasonló mozdulatokat végez. További felderítése folyamatban." A délutáni
sajtó megmagyarázta, hogy az űrrendőrség VI/221-es őrnaszádja hat fényhétnyi
távolságban embert fedezett fel a csillagködben. Közelről kiderült, hogy az ún.
"ember" több száz mérföldes óriás, amelynek törzse, feje, keze, lába
van, és mozog a ritkás, poros közegben; a rendőrnaszád láttára először intett a
kezével, majd hátat fordított. Különösebb nehézség nélkül rádióösszeköttetésbe
léptek vele. Akkor kórusban kijelentette, hogy ő az egykori Katody Mattrass,
hogy két évvel ezelőtt érkezett a kiszemelt helyre, és részben a helyi anyagok
segítségével átalakította magát robotokká, továbbá hogy lassan, de
szakadatlanul sokasodni fog, mert ez megfelel neki, és kéri, hogy ne zavarják.
Az őrjárat parancsnoka látszólag készpénznek vette ezt a nyilatkozatot, de
naszádját elrejtette egy éppen arra gomolygó meteorfelhő mögé, és bizonyos idő
múlva megfigyelte, hogy az óriás álember lassacskán sokkalta kisebb darabokra
kezd osztódni, amelyeknek mérete nem haladja meg a közönséges emberi termetet,
és ezek a részek vagy személyek oly módon egyesülnek, hogy kis, kerek
bolygóféle alakul ki belőlük. A parancsnok ekkor előbújt rejtekhelyéről, és
rádión megkérdezte az állítólagos Mattrasst, mit jelentsen ez a gömbszerű
metamorfózis, továbbá, hogy voltaképpen mi ő : robot vagy ember? Azt a választ
kapta, hogy a kérdezett olyan formát ölt, amilyet akar, hogy nem robot, mert
embertől származik, és nem ember, mert átépítette magát robottá. A további
magyarázat elől mereven elzárkózott. Az ügy, amelyet a sajtó erősen felfújt,
lassanként botránnyá fajult, mert a Rák mellett elhaladó hajók
rádióbeszélgetések foszlányait fogták fel; ezeket az ún. Mattrass folytatta, és
önmagát "Első Katody"-nak nevezte. A jelek szerint "Első
Katody" avagy Mattrass valakihez (más robotokhoz?), mint saját részeihez
fordult, többé-kevésbé úgy, mintha valaki a kezével vagy lábával beszélgetne.
Az "Első Katody"-ról folyó tébolyult fecsegés azt a hitet keltette,
mintha valamiféle, Mattrass vagy a tőle származó robotok.által alapított
államról volna szó. A State Department elrendelte, hogy haladéktalanul
tüzetesen vizsgálják meg a helyzetet. Az őrjáratok jelentették, hogy néha fémes
övezet mozog a csillagködben, néha pedig 500 mérföldes ember formájú teremtény,
néha beszélget önmagával erről-arról, és ami az államiságát érintő kérdéseket
illeti, kitérő válaszokat ad. A hatóságok elhatározták, hogy késedelem nélkül
véget vetnek a bitorló eljárásnak, de valahogy el kellett nevezni a
vállalkozást, hiszen hivatalosnak szánták (és annak is kellett lennie). Itt
bukkantak fel az első kétségek. A Mac Flacon-törvény függeléke volt a polgári
törvénykönyvnek, amely az ingatlanokról is intézkedik. Az elektronikus agyakat
ingatlannak tartják, még ha nincs is lábuk. Igen ám, de a Csillagködben lévő
furcsa test méreteiben kis bolygóhoz hasonlított, és az égitesteket, noha
mozognak, ingatlanoknak minősítik. Felmerült a kérdés, hogy egy bolygó
letartóztatható-e, továbbá, hogy robotok gyülekezete lehet-e bolygó, és végül,
hogy ez egyetlen szétszedhető robot-e vagy pedig egész sereg. Ekkor
jelentkezett a hatóságoknál Mattrass jogtanácsosa, és bemutatta ügyfelének
nyilatkozatát, amelyben leszögezte, hogy a Rák Csillagködbe készül, hogy
átalakítsa magát robotokká. A State Department jogi osztálya először a
következőképpen kívánta magyarázni ezt az eseményt: Mattrass, amikor
átalakította magát robotokká, megsemmisítette a maga élő szervezetét, tehát
öngyilkosságot követett el. Ez nem büntetendő cselekmény. A robotot, vagy a
robotokat, amelyek Mattrass folytatói, ő készítette, tehát az ő tulajdonát
képezték, és most, halála után, az államkincstárra kell szállniok, hiszen
Mattrass nem hagyott hátra örökösöket. Ennek a döntésnek az alapján a State
Department bírósági végrehajtót küldött a Csillagködbe azzal az utasítással,
hogy foglaljon le és zároljon mindent, amit ott talál. Mattrass ügyvédje
fellebbezett, mert szerinte a döntés elismeri Mattrass folytatódásának tényét,
és ezzel kizárja az öngyilkosságot, mert valaki, aki folytatódik, az létezik,
aki pedig létezik, az nem lett öngyilkos. Tehát nincsenek "Mattrass
tulajdonát képező robotok" csupán maga Katody Mattrass van, aki kedve
szerint átalakította magát. Semmiféle testi átalakítás nem büntetendő, és nem
is lehet az: ugyanígy nem szabad bíróilag lefoglalni valakinek a testrészét -
akár aranyfogakról, akár robotokról van szó. A State Department kétségbe vonta
az ügynek ezt az értelmezését, amelyből az következett, hogy egy élő személy,
ebben az esetben egy ember, felépíthető nyilvánvalóan élettelen részekből,
éspedig robotokból. Ekkor Mattrass ügyvédje bemutatta a hatóságoknak a Harward
Egyetem legkiválóbb fizikusainak nyilatkozatát, akik egyhangúlag bizonyították,
hogy minden élő szervezet, többek között az emberi is, atomokból épül fel, azok
pedig kétségtelenül élettelen részecskék. Az ügy aggasztó fordulatának láttán a
State Department abbahagyta "Mattrass és utódai" fizikai-fiológiai
oldalról való támadását, és visszatért az eredeti döntéshez, amelyben a
"folytatói" szót a "termékei" kifejezésre változtatták.
Ekkor az ügyvéd késedelem nélkül a bíróság elé terjesztette Mattrass új
nyilatkozatát, amelyben kijelentette, hogy az ún. robotok a valóságban a
gyermekei. A State Department követelte az örökbefogadási okirat bemutatását,
ami beugrató sakkhúzás volt, mert a robotok örökbefogadását tiltja a törvény.
Mattrass ügyvédje nyomban megmagyarázta, hogy nem örökbefogadásról, hanem igazi
apaságról van szó. A Department  kijelentette, hogy az érvényben lévő
előírások szerint a gyereknek apja és anyja kell legyen. Az ügyvéd felkészült
erre, és az iratokhoz csatolta Melánia Fortinbrass elektromérnök vallomását,
hogy a szóban forgó személyek világrajövetele az ő és Mattrass szoros
együttműködésének következménye. A State Department kételkedett ama
együttműködés jellegében, mert hiányoztak belőle a "természetes szülői
ismérvek". Az említett esetben - hangoztatta a kormánynyilatkozat - csupán
átvitt értelemben lehet apaságról, illetve anyaságról beszélni, hiszen szellemi
szülőkről van szó, a törvény pedig - a családjogi törvények érvényességéhez -
testi szülést követel. Mattrass ügyvédje követelte, hogy magyarázzák meg, miben
különbözik a szellemi szülőség a testitől, és milyen alapon véli a State
Department, hogy Katody Mattrass és Melánia Fortinbrass kapcsolatának 
következményei
nélkülözik a gyermek fizikai jellemzőit. A Department azt válaszolta, hogy a
szellemi hozzájárulás a családjogi törvény betűjének megfelelő gyermek
nemzéséhez csekély, a fizikai művelet pedig - túlnyomó jellegű. Ez a tárgyalt
esetben nem forog fenn. Az ügyvéd erre benyújtotta kibernetikus
szülész-szakértő nyilatkozatát, mely szerint Katodynak és Melániának fizikai
értelemben nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy önálló utódaik világra
jöhessenek. A Department végül, tekintet nélkül a nyilvánosság előtt kötelező
illendőségre, kétségbeesett lépésre szánta magát. Kijelentette, hogy a nemzési
művelet, amelynek okozati szükségszerűségként meg kell előznie a gyermek
létrejöttét, lényegesen különbözik a robotok programozásától. Az ügyvéd csak
ezt leste. Bejelentette, hogy bizonyos fokig a gyerekeket is programozzák a
szülők az előkészztő-bevezető műveltek során, és követelte, hogy a Department
határozza meg pontosan, véleménye szerint, hogyan kell kezdeményezni a
gyereket, hogy az megfeleljen a törvény betűinek. A Department szakértőket
hívott segítségül, és terjedelmes választ készített, megfelelő táblákkal az
topográfiai vázlatokkal illusztrálva, mivel azonban ennek az ún. Rózsaszín
Könyv-nek legfőbb szerzője a 89 éves Truppledrack professzor, az amerikai
szülészet szeniorja volt, az ügyvéd nyomban kétségbe vonta illetékességét a
szülői okozati-bevezető műveletek tárgyában, mégpedig azért, mert erősen
előrehaladott kora miatt az aggastyán már nyilván elfelejtett egész sereg, az
ügy eldöntése szempontjából döntő részletet, s különböző mendemondákra, más
személyek beszámolóira támaszkodott. A Department ekkor elhatározta, hogy a
Rózsaszín Kőnyv-et nagyszámú apa és anya eskü alatt tett vallomásával támasztja
alá, de kiderült, hogy nyilatkozataik helyenként elég jelentősen különböznek
egymástól. A bevezető szakasz egyes elemei sok pontban eltérőek voltak. A
Department látta, hogy vészes homály fenyegeti ezt a kulcskérdést, ezért
először azt az anyagot akarta kétségbe vonni, amelyből Mattrass és Fortinbrass ún.
"gyerekei" keletkeztek, de ekkor híre járta, mint később kiderült, az
ügyvéd terjesztette, hogy Mattrass a Corned Beef Companynál tonna borjúhúst
rendelt, és az államtitkár sietve lemondott a tervezett lépésről. Ehelyett a
Department-Speritus szuperintendáns, teológiai professzor szerencsétlen
sugallatára - a bibliára hivatkozott. Ez könnyelműség volt, mert Mamass
ügyvédje ezt a lépést terjedelmes dolgozattal hárította el, amelyben
idézetekkel igazolta, hogy az Úristen Évát csupán egy testrészből kiindulva
programozta, és az emberek alkalmazta szokásos módszerekhez képest rendkívül
különösen járt el, Évát ép ésszel mégsem tarthatja senki robotnak. A Department
ekkor vádat emelt Mattrass és utódai ellen a Mac Flacon és más törvények
megsértése címén, mert mint robot, vagy robotok, égitestet vett birtokba. A
törvény pedig tiltja, hogy robotnak bolygója vagy bármilyen egyéb ingatlana
legyen. Ezúttal az ügyvéd a Legfelsőbb Bíróság elé terjesztette az összes
eddigi iratokat, a Department Mattrass ellen irányuló okirataival együtt.
Hangsúlyozta, hogy először is, az iratok bizonyos bekezdéseiből az derülne ki a
State Department szerint, hogy Mattrass a saját apja és fia egyidejűleg,
egyúttal pedig égitest; másodszor vádat emelt a Department ellen a Mac 
Flacon-törvény
jogellenes értelmezése miatt. Egy bizonyos személy, mégpedig Katody Mattrass
polgártárs testét teljesen önkényesen bolygónak minősítették. Az okfejtés
jogilag, logikailag és szemantikailag képtelenség. így kezdődött. A sajtó
csakhamar már másról sem írt, csupán az "állam-bolygó-apafiú"-ról. A
hatóságok újabb eljárásokat indítottak, és mindegyiket csírájában elfojtotta
Mattrass fáradhatatlan ügyvédje. A State Department jól tudta, hogy a lázongó
Mattrass nem ostoba tréfa kedvéért úszik megsokszorozódva a Rák Csillagködben.
Jogilag nem szabályozott precedenst akart teremteni. Mattrass eljárásának
büntetlensége a jövőben kiszámíthatatlan következményekkel fenyegetett. így hát
a legtehetségesebb szakemberek éjjelnappal az iratokat bújták, egyre nyaktörőbb
jogi elgondolásokat szerkesztettek, amelyeknek hálójában végre dicstelenül be
kellett volna fejeződnie Mattrass vállalkozásának. De minden sakkhúzást tüstént
meghiúsított Mattrass jogtanácsosának ellenakciója. Magam is élénk figyelemmel
kísértem ezt a küzdelmet, amikor váratlanul meghívást kaptam az ügyvédi kamara
különleges, teljes ülésére, amelynek tárgya a "Casus Egyesült Államok
contra Katody Mattras, vel Első Katody, vel Mattras et Fortinbrass
szövetségének gyümölcse, vel bolygó a Rák Csillagködben" értelmezése. Nem
mulasztottam el, hogy a kijelölt időpontban megjelenjek a helyszínen, és már
zsúfolásig telt termet találtam. A jogászvilág színe-java foglalta el a
hatalmas páholyokat, emeleteket és a földszinti fotelsorokat. Kissé elkéstem,
és a tanácskozás már megkezdődött. Leültem az utolsó sorok egyikében, és
hallgatni kezdtem az ősz hajú szónokot. - Tisztelt kollégák! - mondta, és
élvezettel fölemelte karját. Rendkívüli nehézségek vártak ránk, amikor
megkezdjük ennek a kérdésnek a jogi elemzését! Bizonyos Mattrass egy bizonyos
Fortinbrass segítségével átalakítatta magát robotokká, és egyúttal
megnövekedett egymillió léptékben. így áll a dolog a laikus szempontjából,
teljes tudatlanság, a szent ártatlanság szempontjából, amely képtelen meglátni
a jogi problémák közvetlenül megrendült szemünk előtt tátongó szakadékát.
Először azt kell eldöntenünk, hogy kivel van dolgunk - emberrel, robottal,
állammal, bolygóval, gyerekekkel, bandával, összeesküvéssel, tüntetők
gyülekezetével vagy felkelőkkel. Tessék megfontolni, milyen sok függ a
döntéstől! Ha például elfogadjuk, hogy nem államról van szó, hanem robotok
őrskényes csoportosulásáról, afféle elektronikus csődületről, akkor nem a
nemzetközi jog előírásai, hanem a közutak rendjének megsértésére vonatkozó 
közönséges
szabályok érvényesülnek. Ha úgy döntünk, hogy Mattrass, sokasodása ellenére,
nem szűnt meg, és mégis gyermekei vannak, akkor ebből az következik, hogy ez a
személy önmagát szülte - ezzel szörnyű gondot okozunk a törvényhozásnak, mert
jogszabályaink erre nem terjednek ki, és nullum crimen singi lege! Ezért
javaslom, hogy először a nemzetközi jog kiváló ismerője, Pingerling professzor
szólaljon fel! A tiszteletre méltó professzor szívélyes tapsvihar közepette a
szószékre lépett. - Uraim! - kezdte üreges, erős hangján. - Fontoljuk meg
először, hogyan alapítanak egy államot. Különbözőképpen alapítják ugyebár; a mi
hazánk például egykor angol gyarmat volt, majd kihirdette függetlenségét, és
állammá alakult. Fennáll ez Mattrass esetében? A válasz így hangzik: ha
Mattrass, amikor robotokká alakította át magát, ép eszének birtokában volt,
akkor államalapító cselekedetét jogilag létezőnek ismerhetjük el,
kiegészítésképpen figyelembe véve, hogy nemzetiségét elektronikusként
határozzuk meg. Ha ellenben nem volt teljesen eszénél, akkor cselekedetét
jogilag nem lehet elismerni! Itt a terem közepén felpattant egy ősz aggastyán,
a szónoknál jóval öregebb, és felkiáltott: - Tisztelt bíróság, azaz uraim!
Bátorkodom megjegyezni, hogy még ha Mattrass beszámíthatatlan államalapító is
volt, leszármazottjai akkor is beszámíthatók, tehát az állam, amely kezdetben
csak mint egy magánőrület terméke létezett, vagyis beteges jellege volt, azután
nyilvánosan létezni kezdett, de facto pusztán azáltal, hogy elektronikus
polgárai elfogadták az előállt helyzetet. Miután pedig senki sem tilthatja meg
egy állam polgárainak, akik maguk teremtik meg törvényhozási rendszerüket, hogy
elismerjék akár szélsőségesen beszámíthatatlan vezetőségüket is (a történelem
bizonysága szerint ez sokszor megesett), ezért Mattrass államának létezése de
facto maga után vonja létezését de jure! - Bocsásson meg, tisztelt opponensem -
jegyezte meg Pingerling professzor -, de Mattrass mégiscsak a mi állampolgárunk
volt, tehát... - No és aztán?! - kiáltotta a lobbanékony öregúr a teremből. -
Mattrass államalapítását elismerhetjük vagy elvethetjük! Ha elismerjük, és
szuverén állam keletkezett, akkor követeléseink tárgytalanok. Ha nem ismerjük
el, akkor vagy jogi személlyel van dolgunk, vagy sem. Ha nem jogi személlyel van
dolgunk, akkor az egész probléma csupán az fartisztasági Hivatal utcaseprőire
tartozik, mert a Rák Csillagködben egy halom ócskavas van, és gyülekezetünknek
egyáltalán nincs mit tárgyalnia! Ha azonban jogi személlyel van dolgunk, akkor
más kérdés merül fel. Az űrjog szerint letartóztatni, vagyis jogi és fizikai
személyt szabadságától megfosztani bolygón vagy űrhajó fedélzetér) lehet. Hajón
az ún. Mattrass nincsen. Inkább bolygón. Tehát kiadatását kell kérni - de nincs
kitől kérnünk; ezenkívül a bolygó, amelyen tartózkodik, ő maga. így tehát az a
hely, a bennünket kötelező egyetlen szempont, vagyis (felsége a Jog
szempontjából, űrt jelent, afféle jogszolgáltatási nihilt, a nihillel pedig sem
a rendészeti szabályok, sem a büntetőjog, sem a közigazgatási vagy nemzetközi
jog nem foglalkoznak. Ezért a tisztelt Pingerling professzor szavai a kérdést
nem világíthatják meg, mert a probléma egyáltalán nem létezik!
Következtetésével így elképesztve a tisztelt gyülekezetet, az aggastyán leült.
A következő hat óra alatt körülbelül húsz szónokot hallgattam meg, akik sorban
bebizonyították, logikailag pontosan és kifogástalanul, hogy Hattrass létezik,
valamint hogy nem létezik; hogy robotok államát alapította, illetve hogy
ezekből álló szervezetet létesített; hogy Mattrasst az ócskavasgyűjtőbe kell
küldeni, mert egy egész sereg törvényt megszegett; hogy egyet sem szegett meg;
Wurpl ügyvéd véleménye, hogy Mattrass hol bolygó, hol robot, hol egyáltalán
semmi - ezzel a középutas nézetével mindenkit ki akart elégíteni -, általános
felháborodást keltett, és kiagyalóján kívül egyetlen híve sem akadt. De mindez
eltörpült a tanácskozás további fordulatai mellett, mert Milger főasszisztens
bebizonyította, hogy amikor Mattrass robotokká alakította át magát, egyúttal
megsokszorozta személyiségét, és most körülbelül háromszázezer van belőle.
Mivel azonban szó sincs arról, hogy ez a gyülekezet különböző személyek
együttese volna, mert csupán egy és ugyanaz a személy sokszorosan megismételve,
ezért Mattrass egy, de háromszázezer alakban. Erre Wubblehorn bíró
kijelentette, hogy az egész kérdést kezdettől fogva tévesen vizsgálták: ha
Mattrass ember volt, és robotokká alakította át magát, akkor ezek a robotok nem
ő, hanem valaki más; ha pedig mások, akkor meg kell vizsgálni, hogy kicsodák; mivel
pedig nem emberek, tehát senkik; így tehát nemcsak jogi, hanem fizikai probléma
sincs : mert a Rák Csillagködben egyáltalán nincs senki. Engem már többször
fájdalmasan meglökdöstek a dühös vitatkozók. A teremőröknek, valamint az
egészségügyi személyzetnek rengeteg dolga volt, amikor kiáltások harsantak fel,
hogy a teremben jogásznak álcázott elektronikus agyak tartózkodnak,
amelyeket haladéktalanul el kell távolítani, mert pártosságuk kétségtelen,
arról már nem is szólva, hogy nincsen joguk a tanácskozáson részt venni. Az
elnöklő Hurtledrops professzor valóban járni kezdett a teremben egy kis
iránytűvel, és valahányszor a mutató megrezdült, és az ott ülők valamelyike
felé fordult, mert vonzotta a ruha alatt rejlő vasanyag, az illetőt tüstént
leleplezték, és kitették a szűrét. Így félig kiürítették a termet, mialatt
szakadatlanul szónokolt Fitts, Pitts és Klabente docens, de az utóbbinak
torkára forrasztották a szót, mert az iránytű leleplezte elektronikus
származását. Rövid szünet után, amely alatt a büfében táplálkoztunk, a
másodpercre sem csituló vita zajában visszatértem a terembe, és kezemmel
szorongattam ruhámat, mert a nekivadult jogászok lépten-nyomon megragadták
gombjaimat, és az utolsót is leszaggatták rólam - ekkor az emelvény mellett
hatalmas röntgenkészüléket pillantottam meg. Éppen Plussex ügyvéd szónokolt, és
kijelentette, hogy Mattrass a világűr véletlen jelensége, amikor fenyegető
arckifejezéssel hozzám lépett. az elnök, és kezében aggasztóan táncolt az
iránytű mutatója. A teremőrök már galléron ragadtak engem, amikor kihajítottam
zsebemből zsebkésemet, és konzervnyitómat, a teafőzéshez szolgáló lyukacsos
fémtojást, és leszakítottam harisnyatartómról a nikkelezett csatokat; ezután
már nem hatottam a mágneses tűre, és megengedték, hogy továbbra is részt vegyek
az értekezleten. Negyvenhárom újabb robotot lepleztek le, amikor Buttenham
tanársegéd közölte velőnk, hogy Mattrasst kezelhetjük kozmikus halmazként -
eszembe jutott, hogy erről már szó esett, úgy látszik, a jogászoknak már nem
voltak újabb ötletei, amikor ismét megkezdődött az ellenőrzés. Most
irgalmatlanul átvilágították a tanácskozókat, és kiderült, hogy a
kifogástalanul szabott öltönyök alatt műanyag, korund, nylon, kristály, sőt
szalmaanyagok rejtőztek. Állítólag az utolsó sorok egyikében felfedeztek
valakit, hímzőfonalból. Amikor a soron következő szónok elhagyta az emelvényt,
rádöbbentem, hogy egyes-egyedül vagyok az óriási kongó teremben. Ekkor az
elnök, rajtam kívül az utolsó ember a teremben, a fotelomhoz lépett. Valahogy,
magam sem tudom, miként, kivettem kezéből az iránytűt, amely vádlóan
megpördült, és ellene fordult. Ujjammal megkopogtattam a hasát, és mivel
megkondult, ösztönösen galléron ragadtam, kidobtam az ajtón, és így magamra
maradtam. Egyedül álldogáltam a több száz elhagyatott irattáska, iratokkal
tömött dosszié, keménykalap, sétabot, kalap, bőrkötésű könyv és sárcipő között.
Egy ideig jártam-keltem a teremben, majd megállapítottam, hogy itt már semmi
dolgom, sarkon fordultam és hazamentem." 

Mach P. Edward fordítása