A kő

Az Arch-Noaddray-i falak tövében, Anamatma határán pillantottam meg azt a borostyánkövet, ami azonnal megmutatta nekem utazásom következő állomásait. Jobban segített, mint a korábban lemásolt, vagy drágán, hosszú órák szolgálataiért cserébe megszerzett térképek kacskaringós figurái, bár akkor még nem tudtam, hogy ez egyben azt is jelenti, mennyire eltévedtem, és hogy letértem a biztonságos ösvényekről. Veszélyek nyíltak az éjszakában a karavánút szigeteit jelölő sötét fák ágairól, mint megannyi testetlen hanggal és suttogással a figyelmet magához ragadó virág. A mantidok és küldötteik pedig nem is tehettek mást, mint hogy tehetetlen rovarokként megérkeztek édesen kecsegtető szirmaik csapdájába. Saját szememmel láthattam, ahogy áldozatul esnek a hosszú út során ezen a vidéken is a Bukott Angyalok trükkjének. A láthatatlan liget kertjeiben növesztik ezeket a csatornákat, hogy összekösse az élők és halottak egymásba kapcsolódó szintjeit. A magas-felszíni anyagi síkon mindez csupán egy száraz faág megzördülésével egyenlő talán, amit egy távoli fára hazatérő berber vándorsólyom vagy más szárnyas miatt hallunk mi emberek a táborban. Viszont akik nem sejtik ennek a jelenségnek a lehetséges sötét-éteri és asztrális síkokon túlról bekötött eredetét, amit mágusaink ás varázslóink a madarak tanulmányozásából olvasnak ki már az idők kezdete óta, azok azt sem tudják, miféle láz és rontás az, ami kiszárítja torkuk és szemgödrük, hogy végül egész koponyájuk egy kibelezett dióhoz legyen hasonlatos, aminek száraz héja tompa zörgéssel gurul végig a város kövén, vissza a porba, a falak tövéig, egy fekete madár karmai közé. A fák ezernyi ilyen skálán játszák rövidke, vagy éppen egész tavasszal zörejlő zenéjük hangjait. Az elfeledett ciklusok visszhangjai ritkán keresztezik az Emlékezők útját. A neszezések és koppanások ekkor ősi nyelvek töredékeivé rendeződnek a mozdulatlanság közepén. Az alvó pedig sohasem sejti merre jár éppen.
Vannak, akik szerint a jövőben magukra hagyott portálok délibábja miatt tér le az ember a jól megválasztott útjáról, hogy elveszítsen mindent a most nyíló káprázatokban. A borostyánkő szerint valahol én is eltévedtem. Mikor a Hold fényébe tartottam a diónyi ékszert, a kő csodás aranyudvart vetített kezemre, barázdái hatalmas völgyekké változtak az árnyak szélén. Utakat pillantottam meg ebben a napfényes kertben, folyton változó, mégis egy pontban, az úti célomban végződő utakat, eddigi utazásaim minden térképem újrarajzoló leágazásaként. Ott álltam a város szélén, már a falak belső oldalán, ahonnan egy távoli szigetre kerültem még azon az éjszakán, amíg testem egy kiszáradt fa törzseként kötötte össze az utca köveit a magasan világító Hold kékes tengerével, kezemben egy valaha volt sivatagi fa ágaiból kicsordult, majd az idők végeláthatatlan köreiben kővé keményedett aranylencsével, amit évezredek homokviharai, tudós ékszerészek gondos keze, kereskedők forgataga és asszonyok könnyű nyaka csiszolt ki arra a pillanatra.
Akkor, hajnal előtt nem sokkal, mikor még mindig az ég felé tartottam a borostyánkövet, hogy magam legyek olyan, mint egy bizonyos fa, tíz szférába áteresztő leágazásával, megérthettem, hogy mekkora is az a sivatag, amely körülveszi ezt a várost, és mekkora kábaságom, amelyen keresztül megérkeztem ide a karaván oldalán. Téged és engem, elzárt kertek fája, Sephira Daath, körülvett a suttogás. Mozdulatlanul ittam fel a szavakat a kövek repedéseiből, hogy átadjam dió nagyságú lencsém szűrőjének, utam gyümölcsének fekete karom végén, hogy az ősi nyelv elbeszélésének fordítását teremje saját elmém számára. A torkom és szemem egészen kiszáradt, mire a szám megformálta a titokzatos nyelv hangjait és miközben szemem folyton az elkanyarodó ösvényeket és elágazásait fürkészte. A Bukott Angyal elmondta, hogy Ő a sivatag, ami elválasztja a várost az Univerzumtól és hogy plazmatestét lassan feloldja a fény, ami a város falain belülről árad ki Felé. Ő a sivatag, amiben az a bizonyos fekete fa nő, egy arany magból ágazva szét a tíz sziget felé, hogy ágain madarak ezrei pihenjenek meg egy hosszú út során. De Ő az a madár is, ami mindannyiszor leszáll a legfelső ágra a holdfényes éjszakákon, hogy diónyi kincseit számolgassa, amíg meg nem hajnalodik. Ezután elfeledett korok és városok kapui nyílnak minden egyes ág mentén, portálok, ahonnan a következő nap sivatagjai felé indul a tíz városból hosszú szárnyaival, hogy megtalálja azokat a következő fákat és ágakat, ahonnan másnap hajnalban tízfelől újra tízfelé száll, hogy így repüljön száz meg százezer és több birodalomba a sivatag homokja fölött, és így tovább az idők kezdete óta: mindig új világokról emelkedve fel és újabb világokba szállva alá, egy régen kiszáradt, örök fatörzshöz. A méz ott gyanta és gyanta ott a kő, amiből mi kevesen utakat építünk. Arra gondol, addig nem fog tudni megállni, amíg újra zöld hajtások nem nyílnak karmai alatt. Én viszont tudom, hogy egy új levél kihajtása képtelenség, hogy a szárazság egyre inkább terjed, mint a sivatag, amit az apró város szigetének fénye soha nem fog tudni feloldani, mert az angyal már oly sokszor indult el madár képében az elágazások mentén, hogy a kert forrása elapad, mire megelőzhetné szárnyai útját a friss rügyekkel, egy újabb tavasszal a fekete fa és hűséges madara számára. Így maradnak elveszett talizmánként a város szélén azok a diónyi aranykincsek is, amik a fa életének keserű gyümölcseiben megtestesülve már ehetetlenek ezen a síkon: a borostyánkő, olyan, amit én is találtam az Arch-Noaddray-i falak tövében, Anamath bejáratánál, és aminek fényében az elme számára eddig járatlan utak felé nyíltak kapuk, elfeledett vizekhez, egy senki által nem használt nyelven és sivatagon keresztül. Amíg ezt megértettem és elmondtam láthatatlan kísérőmnek, torkom immár teljesen kiszáradt, szemem beüvegesedett, majd összeaszott húsos gödrében. Még hallottam, ahogy koponyám kibelezett dióhéjként koppan a város poros útjának kövén, hogy elguruljon most már egyetlen, bizonyos és nyíl egyenes útjára: a város falának tövébe.