Kardok

Régen bizonyos kardok segítségével csatornázták a harc, a győzelem és a titkos feloldás szellemeit. A változás fátylai mégis ráborultak sokunkra, akik mestereivé válhattunk a hosszú idők során ennek a technikának. Közülünk a legnehezebben felejtők a föld alatt folytatják sokszor véres és még többször mozdulatlanul is kivitelezhető küzdelmüket. Az ellenállás a homok alatt ravasszá és alattomossá válik, nehéz megkülönböztetni attól a sivatagtól, ahová a dualitás világából elszármazott csapatok a legújabb kísérleti fegyvereiket telepítik, mit sem sejtve arról a borzalomról, hogy ezzel a tettükkel egyben  annak a másik világnak is a részévé válnak. És a homokszemek beeszik magukat jól olajozott fegyvereik aprólékosan kidolgozott fogaskerekei közé, ahol megállítják addig gördülékeny mozgásukat. Talán azért, hogy végül a finom megoldások lehetetlensége miatt bevessék a végső és mindent elsöprő tüzeket, amik kiterjesztik a sivatagot az összes kertre, erdőre és vizekre. A sivatag így fogadta be testvéreinket, hacsak nem álltunk a kezdetektől fogva szövetségben, amit elfeleljtettünk hosszú időre, mert már oly messzire kerültünk egymástól a teremtés kezdete óta. Mostanra ez a háború is egy rossz álomnak lett a halványuló emléke, vissza nem térő befejezések hamis ígérete. Ennek a legújabb változásnak az egyik jele azoknak a különböző keresőknek, őröknek és figyelőknek az egybehangzó beszámolója, ami a napokban a felszínre került. Égi lényektől és megtestesületlen társaktól - akik messzire látnak - egyre többen kaptak megerősítést, hogy a sivatagban kifejlesztett pusztító fegyvereknek a bevetését már nem engedik meg azok a rejtett hatalmak, akikről mindannyiunknak csak homályos és elérhetetlen természetű  tudása van, beleértve ellenségeinket is, és akiktől világunk mégis független és szabad. Ha mégis megpróbálkoznánk vagy megpróbálnák, megakadályoznák, közvetítették az üzenetek. Nekünk persze nincs a birtokunkban semmi ilyen óriás fegyver, hogy örök tűzzel égessük vele ellenségeink. Aprók vagyunk, mint a sivatag homokszemei, fenyegetésünk állandó, utakat takaró forróság. Fényünk sárga, mint a Nap, aminek tűzében kardjaink edzőtek, régen hátrahagyott társaink.